És akkor 144. – A vörös nyakkendő

Kitűnő példája ennek az, ahogy évtizedekkel ezelőtt – mai emlékeim szerint legalábbis – jóval otthonosabban mozogtam Budapest szívében, mint bármikor később. Ott volt a Kossuth Lajos utca közepén az a támaszpont-lakás, ahová igen gyakran elvitt az anyám. Háború utáni pártfogója, Margit néni otthona. Ha onnan elindultunk, érdekesebbnél érdekesebb helyekre juthattunk el, akár néhány lépés megtételével is. Ott volt a szomszédban például az Úttörő Áruház. Mindenféle csillogó játék, meg sokféle ruha kiabált a kirakatokban, gyakran bekéredzkedtem, néha sokat kellett könyörögnöm, anyám valamiért utálta ezt az üzletet. Később fejtettem meg, leginkább az a rengeteg vörös nyakkendő ébresztette fel benne az ellenszenvet, ami lépten-nyomon a pultokon virított. Talán egyszer vásároltunk ott cipőt, egyszer meg melegítő nadrágot, ezt akkoriban mackónak hívták. Hiába kértem, az ezüstre színezett alumínium csatos úttörőövet, soha nem kaptam meg. Ha tovább rimánkodtam, megvillant anyám szemüvege, és azt mondta, nem kapod meg, slussz, passz. Egyszer elcsíptem otthon egy ilyen kirándulás után szüleim beszélgetését, arról volt szó, hogy azt a vörös csillagos derékszíjat, akármennyire is szeretné, nem kaphatja meg ez a kölyök.

Sokkal később, amikor már eltűnt a Kossuth Lajos utcából az Úttörő Áruház, belobogott az életembe újra a vörös nyakkendő. A rendszerváltozás után, választási kampánygyűlésen ültem, amikor megütötte a fülemet az igen fiatal politikus vendég szónoklatának az a részlete, amiben büszkén kiabálta bele az arcunkba, hogy az ő nemzedéke az első, amelyik soha nem viselt úttörőnyakkendőt. Felkaptam a fejem. Na, na, pislogtam, mintha a puszta életkor önmagában érdem lenne, bármire is feljogosíthatna. Néhány évig, ha elém került ez a harcos fiatalember, elöntött a bosszús harag. Aztán megint csak sok évvel később ez az egykori büszke ellenúttörő Magyarország egyik meghatározó politikusává nőtte ki magát. Teljesítménye láttán végképp elillant a vörös nyakkendő meglebegtette egykori ellenszenvem.

Az Úttörő Áruházzal szembeni üzletek egyikéről az anyám minden alkalommal elmondta nekem, hogy ott volt a háború előtt a nagypapám műbútorasztalos és zongorafényező szalonja. A műhelye amúgy Kispesten volt. A sikeres és divatos mester, a nagyapám, akit soha nem láthattam, 1944-ben meghalt, nem lehetett akárki, gondoltam, amikor a valamikori üzlet kirakatának tükrében megtanulmányoztam magam.

Évtizedekkel ezelőtt tehát nagy magabiztossággal mozogtam a Belvárosban, akkor még pontosan tudtam, melyik utca honnan nyílik, hol vannak a fontosabb boltok. Ma már úgy keverem az egymással egyébként párhuzamos Kígyó utcát meg a Haris közt, ahogyan csak az emlékkotorászó öregek tudják. Kihullanak az emlékeimből a nevek is. Van, amikor napokig gondolkodom egy régi barát vagy munkatárs elfelejtett nevén, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül bevillan. Egy darabig megint tudom, aztán ismét eltűnik. Lehet, így vagyok az emlékeimmel is. Néha tudom azokat, néha meg nem.