És akkor 143. – Kossuth Lajos utca

Gyakran vitt magával anyám a Budapest szívében, a Kossuth Lajos utca közepén élő pártfogójához, mondhatjuk, akár nevelőanyának is. Margit néni igen arisztokratikus jelenség volt, bárónő létére nem csoda. A második világháború utáni években vette szárnyai alá az orvostanhallgató anyámat. Nagy titok azóta is, hogy mi volt az, ami az anyámat elszakította a saját családjától. Az apját, azaz az én nagyapámat, valakik – németek vagy oroszok – agyonlőtték Kispest ostromakor. Az özvegye ki tudja miért, kivel, hol mozgott a tragédiát követő zavaros időkben. Az anyám egyszer csak Margit néninél találta magát. Nagyon erős lehetett a kapcsolatuk, mint utóbb kiderült, neki köszönhette áttérését a református vallásról a katolikusra.

A Kossuth Lajos utcai házat könnyű volt megtalálni, az Úttörő Áruház közvetlen szomszédja volt. A nagy, nehéz kapun túl ott magasodott az emeletekre vezető márvány lépcsősor. Ha ezt megmásztuk, az első emeleten kopoghattunk a megszokottnál sokkal nagyobb, szépen díszített fehér bejárati ajtón. Akárhányszor beléptünk, mindig megütött az az addig szinte képzelhetetlen magasság, ami a padló és a mennyezet között feszült. Nagypolgári lakásnak minősíthető otthon volt, állapítottam meg évtizedekkel később. Több száz éves, nehéz, sötétbarna bútorok, fényes bőrfotelek, égig érő – nekem legalábbis – könyvespolcok, vastag, aranyozott keretben feszülő olajfestmények. A konyha nem volt túl nagy, mindig fényes peremű tűzhelyében telente ott dorombolt a pincéből felcipelt szén parazsa. Nekem különleges volt a nyári látogatáskor felfedezett jégszekrény, a faluban, ahonnan jöttünk, nem volt ilyen.

Margit néni fia pap volt. Elég magas polcon volt az egyházi hierarchiában. Mint 1990 után kiderült, ezt a kétségbevonhatatlan okossága, fess külleme és óriási diplomáciai tehetsége mellett az is elősegíthette, hogy úgynevezett békepapként szorosan együttműködött az állambiztonsági szervekkel. Jelentett. A fekete reverendában suhogó István bácsi ritkán volt otthon. Az ő dolgozószobájában készítettek nekem általában éjszakára fekhelyet, két nagy fotelt összetoltak, kaptam jól kikeményített damaszt ágyneműt, lekapcsolták a lámpát, Margit néni és anyám a lakás távolabbi szobái egyikében beszélték meg a világ dolgait. Feküdtem abban az óriási szobában, a rácsosra engedett redőnyök résein áthasított a városi utca szokatlanul éles fénye, akkor még villamosok jártak az út közepén, zúgásuk sem engedett elaludni. Egyszer átlestem a túloldali házba, a késő estében a szemközti ablaksor mögött az erős lámpafényben fehér ruhás, álarcos emberek szaladtak egymásnak. Vívtak. A Puskin mozi fölött – ez is csak jóval később, felnőtt koromban derült ki – az Orvosegyetem Sport Club (OSC) Vívó Szakosztályának edzőterme volt.

Az igazi szorongást azonban nem a kinti események hozták. Amikor visszamásztam a fotelek öblébe, minden alkalommal megijedtem az íróasztal mögötti hatalmas feszület Krisztusától. Az ember nagyságú szobor fájdalmas arca fölött ott szorított az a szörnyű töviskorona, a sebek véresek voltak, mintha néha megmozdult volna. Féltem. Szorongva vártam a következő Kossuth Lajos utcai éjszakát.

Aztán, amikor már nem volt kihez menni abba a házba, meghalt mindenki, anyám is Margit néni is, megértettem, miért szenvedett ott is meg mindenhol Krisztus. Értünk. Felnőttem.