Távol és közel

Valahogy ezt érzem napok óta, amikor azon gondolkodom: milyen tudása lehet(ne) a huszonöt éve elment Csengey Dénes íróról, politikusról, a sűrű, fülledt, reményekkel teli rendszerváltó évek egyik nagy hatású szereplőjéről nemzedékemnek, a változások idején éppen megszületett korosztálynak? Televíziós híradók régi, egyre fakóbb és foltosabb felvételein láthatnánk a jellegzetesen lezserül hátra terített kabátot, a szenvedélyes magyarázathoz felemelt mutató- és középsőujjat, a „menetből”, szinte az előző elfújása nélkül gyújtott újabb cigarettát. Hallhatnánk a nyomdakészen, papír nélkül előadott szónoklatokat vagy éppen megzenésített gondolatait, ha éppen Cseh Tamás Mélyrepülés című lemeze akadna a kezünkbe (akarom mondani: ha a megfelelő helyre kattintanánk az aktuális videomegosztó oldalon). Fellapozhatnánk régi, már megsárgult újságokat, folyóiratokat – és bennük az esszéit, tanulmányait, cikkeit, az utánozhatatlan szerkesztésű magyar mondatokkal és szenvedélyes, máig megkérdőjelezhetetlen igazságokkal (ha olvasnánk még újságot, és nem csak a világhálón botorkálnánk szenzációhajhász címek között).

Európa árva szívében

Negyed évszázad. Felnőtt egy másik generáció, más eszközökkel, kihívásokkal, fogalomrendszerrel. Más a politika is: ma már ritkán tolódnak az első sorokba fiatal, lánglelkű írók és költők, humán értelmiségiek (igaz, a rendszerváltás idején is hamar a háttérbe szorulás jutott többségük osztályrészéül). Üzen-e még nekünk valamit Csengey Dénes alakja? Talán a legméltóbb emlékezés az volna rá, hogyha e mai nemzedék portréját rajzolhatnánk fel, elhelyezve a korszak és a nemzet koordinátarendszerében – ahogy tette ő a beatnemzedék kisiklatását és a Cseh Tamás–Bereményi Géza páros dalainak társadalomkritikai attitűdjét felfedezve és mélyelemezés alá vetve 1979-ben (!). E magam teremtette kihívást azonban csendesen elhárítom – a mai világban körülnézve attól tartok, hogy ehhez a műhöz Csengey Dénes-i lángolás, lényeglátás, bátorság kellene.

Mi hát az üzenet? Először is nem árt tudnunk: akármiről írt, a nagy Egészt kereste. Nem csak Cseh Tamás dalainak vonatkozásában, amikor egy szinte teljes generáció kiúttalanságát és válságát tette világossá. Tehetséges cigány költők nemzedékét elemezve írt megrázó, átérző és határozott tanulmányt a cigányság történetéről, válságáról, kiútjairól. („Felnőni a talajig”, 1981). A taxisblokád drámai eseménysorában – jobban mondva abban, hogy a legforróbb és egyben legjegesebb pillanatokban sem csattant el egyetlen pofon sem, nem fordult egymás ellen magyar és magyar – „Európa árva szívének” dobogását hallotta, egy nagy múltú európai nemzet újjászületését ünnepelte (Nemzeti dráma vér nélkül 1. Európa árva szíve, 1990). Európáról írt – de nemzetről beszélt ekkor is. Sajnálatos, hogy a közvéleményben leginkább megragadt mondatának – „Európába, de mindahányan” – hajlamosak vagyunk első tagját hangsúlyozni. Pedig nem az a lényeg. Hogy a szövegösszefüggést is idézzük: „Megtanulhattuk már, hogy a magyarok Istenét nem lehet megzsarolni: vagy koldusszegény, vagy kőszívű, vagy nincs is odahaza, de egy biztos, sohasem hallott a zsaroló fohászokra. És nekünk talán nem is vele van dolgunk. Hanem magukkal a magyarokkal. (…) Akik Európába akarnak végre eljutni, hazatalálni. De épségben. És mindannyian!” (A nemzet stílusa, 1989). Európát és az Európához tartozást nem fővárosok cseréjeként, az épp aktuális nagyhatalomhoz való dörgölőzésként, csakis érdekvezérelt fel- és lecsatlakozásként képzelte el, hanem egy közösség kulturális megemelkedéseként. Nem véletlenül tett említést Lakiteleken azokról, akik „már a magyarságról sem merészelnek úgy gondolkodni, hogy közben ne kiáltoznák folyvást és torkukszakadtából Európa nevét” (1987).

Új kezdethez egység kellene

És tolulnak szemünk elé a következő mondatok. „Jövőre elosztjuk Magyarországot. Ebben csendes kérlelhetetlenséggel egyetértünk. Ez a haza a miénk. Szegénységben, szabadságban. Szeretetben? Nem árt, ha az osztozkodásig magunk között marasztaljuk az angyalt. Kisegíthet minket jó tanáccsal egy-egy szenvedélyes pillanatban. Sok lesz a teríték. Igen hosszadalmasak, igen átfűtöttek lesznek az imák. És nagyon kevés lesz, amin végül megosztozunk. Senki követelései nem fognak teljesülni. Látjuk előre, hogy senki nem fog igazán jóllakni. De azért nem fogunk rárohanni Magyarországra. Nem fogjuk szétmarcangolni. Ugye?” (Szegényen, szabadon, szeretetben, 1989.) Jó lett volna, ha nemcsak az angyal, de az ő és a többiek szelleme is velünk marad a valódi, nagy „osztogatáskor” (fedőneve: privatizáció) – amely alulnézetből sokkal jobban hasonlított a viccbeli „fosztogatásra”. Csengey Dénes a rendszerváltásban egy leláncolt, 1956-ban gerincét tört és mindig nagylelkű nemzet új kezdetének lehetőségét látta. Új kezdettel együtt járó megbocsátást – amelynek gesztusa az ő fogalomrendszerében nem a bűn és a bűnös felmagasztalását, a korábbi elit gazdasági helyben maradását és politikai vissza-visszatérését, a múlt nyálkás hordalékainak, sötét árnyainak továbbcipelését jelentette. A kezdethez egységet, összetartást, szolidaritást remélt. Pontosan azért, mert „senki nem fog igazán jóllakni”. Az egység azonban nem elvtelen összeborulást, az értékek elvesztését és szürke masszát jelent. Határon túli viszonylatban mindez nem lehet más, mint a nemzeti szolidaritás mindenekfelettisége, „béna tehetetlenségünk” levetése. Jó lett volna, ha figyelmeztetése és üzenete velünk marad tizenöt évvel később, 2004-nek azon a metszően hideg, árulásoktól sáros decemberében is: „Itt most többről van szó, mint Erdélyről. Ha most nem tudunk felnőni a pillanathoz, ha most, amikor magunk is megszorultunk és elnyomorodtunk, nem tudjuk mégis félbevágni akár a családi vacsora utolsó szem krumpliját is, azzal nem kevesebbet jelentettünk be, mint azt, hogy a magyar nép, a magyar nemzet immár nincs és nem létezik. De ha igen, felegyenesedhetünk, kibontakozhatunk egy levert lelki szabadságharc után beállott, harminckét éve tartó halálos dermedésből.” (Zarándokút a lelkiismeretünkhöz, 1988.) És ne tagadjuk: Csengey Dénes egységet remélt határon belül is, legalábbis a kommunistákkal szemben álló ellenzék köreiben. Váratlan mélyütést és drámai figyelmeztetést jelentett az antiszemitizmus egyre gyakrabban (akkor éppen Csoóri Sándor ellen) fel- és felfröccsenő vádja, noha a szétszakadás, szétszakítottság és szétmarcangolás következményeit a maga teljességében nem érte meg. Az „ördögnek” mindenesetre azóta sem intettünk búcsút. Pedig csak néhány, e lapban megjelent sorát kellene mély szolidaritással és együttérzéssel megértenünk: „Barátainknak, akikben szorongást kelt netán, ha mi itt most talpra állunk és visszaszerezzük a szabad nemzeteket megillető méltóságot, meg kell mondanunk megnyugtatásul, nem ellenük akarunk megerősödni. (…) Cinikus ellenfeleinknek pedig, akik politikai játszmákba kívánnak vonni egy súlyos történelmi neurózist, azt üzenjük szelíd kérlelhetetlenséggel: ez itt Magyarország. Az is volt, az is marad. Mi magyarok vagyunk. Azok is voltunk, azok is maradunk. (…) De ne felejtsék el, ha az antiszemitizmus nagy bűn (és az), a vele való alaptalan vádaskodás egy hajszálnyival sem kisebb.” (Búcsú az ördögtől, 1990.)

Megérkeztünk. És immár tudom azt is, hogy miért volt olyan nehéz elkezdeni… Csengey Dénes negyedszázada eltávozott közülünk ugyan, de máig kristálytisztán és minden kétséget kizáróan értjük – néha meg is értjük –, amit mond. Nem szorul magyarázatra. De ha értjük, azt is értsük, hogy mi a feladatunk, a küldetésünk. Először is ne adjuk fel. Csengey Dénes ezt tanulta édesapjától, és ezt adta tovább mindannyiunknak: „Egyet lehet tenni. Ha úgy érzed, hogy szépen haladnak az ügyeitek, menj végig a pályán. Ha meg reménytelennek látszanak, ezerszer menj végig rajta!” (A zubbony, uraim, a zubbony!, 1989.) Megértjük-e? Végigmegyünk-e az úton?

Már jól értjük ezt is

„A nép mindig nagyszerű, ha valódi tulajdonságait mutathatja meg.” (Főhajtás a nép előtt, 1989.) Értjük-e? Megmutatjuk-e még?

„…az e kultúrákban évszázadok óta görgetett tragikus világérzések, a kiszolgáltatottság, a birodalmak közé szorult kisebbségi lét tegnapról mára Európa élményévé vált, s a kilátástalan helyzetekben felmagasodó tragikus méltóság, régiónk géniuszának fél évezredes tengelye maholnap az európai szellemiség utolsó fogózója lehet. Ez az új helyzet pedig küldetéses szereppé formálhatja át a közép-európai szellem zsarnokságok és történelmi abszurditások között zajló vesszőfutását.” (Európai Kulturális Fórum, 1985.) Értjük-e? Beteljesítjük-e?

Fejezzük be egyik legkiválóbb nemzedéktársával, a már szintén eltávozott Nagy Gáspárral 1991-ből: „csak refrénként dúdolgattam egyszer rohanó autódban / egy szelídebb dél-szaki költőmet s lám újra / dúdolom: »nem zsoldosok ügye a forradalom«.”

Igen, azt hiszem, huszonöt év távlatából értjük ezt is. Ugye?

---

Nagy Gáspár: 38 sor profán szöveg
Csengey Dénes testvérünkért

„Az ember azért kapja az
életet, hogy eldönthesse,
milyen testhelyzetben érje a halál.”
(Pentti Saarikoski)

Ez most már visszavonhatatlan tény lesz:
nem imádkoztam veled és nem beszéltem
az alkohol-lehelettel erdőket fölégető
finnről sem aki csöndben megtalálta a
maga halálát - nyomában gyáva és irigy kis vadorzók! -
csak refrénként dúdolgattam egyszer rohanó autódban
egy szelídebb dél-szaki költőmet s lám újra
dúdolom: „nem zsoldosok ügye a forradalom”.

Most is az éj közepén már túl
de a hajnal partjain még innen
gitár vijjog érted
betűzöm hangonként a refrént
hírt hoz felőled
kiszöksz kiszökkensz a jó álom
légteréből
- valahai farmeres stoppos -
Paks és Szekszárd között
szépen leintesz.

És benne vagy a legsötétebb labirintban
örök futó az örök kanyarban: győzhetnél is éppen!
s Ő szól utánad: valamit elvétve botlottál Testvér
ha ily szégyennel érsz a reggeli állomásra
ahol fény kerül minden homályra
de nem úgy világosul meg ahogy szeretnéd
arcod és szép szemed tüzétől
a kínban kipréselt mondat
hitted-e ezt a sunyi kis világot? -
már majdnem egyedül vagy!

Mert Ő szabadon engedett felnőtté ütött hamar
győzzél és tévelyegj csak a hajnal bozótosában
ha álmodat befogta már egy kiéheztetett radar.

Mit álmodhattál mit szóltál ellene
hogy eddig ívelt a fény finom szikéje
s barbárul fölhasogatta mégis
földrésznyire nőtt szívedet érte?!

És nem lángban nem gyertyafényben