Az ötvenes évek szűk levegője

Felvillanó emlékképek sorozatához, olykor némafilmhez hasonlít Krulik Zoltán Az utolsó papírrepülő című kötete. A Kortárs Kiadónál megjelent rövidke könyvben – nincs nyolcvan oldal – a Makám együttes alapítója és vezetője életének a legkorábbi emlékeitől a katonaságig tartó időszakát eleveníti fel, az egymásra zuhogó képeket azonban minduntalan átszínezik a szülők és nagyszülők emlékképei is.

Kezdetben a Vértes egy településén járunk, az 1951-ben született szerző kisgyerekkorában. Félmondatokban meséli el a kitelepítésüket, pontosabban kiűzésüket a korabeli viszonyokhoz képest még komfortos vidéki lakásból – a párt részére lefoglalt ingatlanban maradt zongorán majd a betelepülők szalonnáznak –, majd sorra jelennek meg a korszak kulcsmomentumai a csengőfrásztól az ötvenhatos forradalomig.

Mindezt gyermeki nézőpontból jeleníti meg a szerző – arról például, hogy mi a csengőfrász, nagyanyjától érdeklődik egy idillikusnak tűnő pillanatban, s a félelem nem a mit sem sejtő gyerek, hanem a nagyanya zavart válaszai által jelenik meg. Egy generáció tanulta így egykor a rettegést, a közügyektől való távolmaradás parancsát és a gyanakvást, és egy generáció adta tovább gyerekeinek. Többek közt ezért volt naivitás azt hinni, hogy egyetlen aktussal, az úgynevezett rendszerváltással megváltoztathatóak a három – de legalábbis kettő és fél – generációban élő reflexek.

Olykor a háború villan fel, amelyben a nagypapa megölt egy orosz katonát, akinek száján vodkaszagúan buggyant ki a vér, olykor a térség utolsó élhető korszaka, a Monarchia emléke tér vissza váratlanul egy kihúzott ebédlőasztal képében, mert ki ne emlékezne rá, ahogy a kihúzottságban ott a békebeliség. Ugyanolyan sokgenerációs, tovább öröklődő emlék ez is, mint a zongorán szalonnázó rendszerkompatibilis beköltöztetett és a csengőfrász.

Pedig, írja egyhelyütt – „zsíros kenyeres és babfőzelékes idők voltak ezek” – és itt egy pillanatra megáll az olvasó, mert nehéz pontosabban leírni azokat az éveket.

Hol az egyik szobában lóistállót berendező katonák – nem emlékszik senki, hogy oroszok vagy németek, így Krulik –, hol az államosítás előtt egy nappal Vitéz László figuráját a Városligetből kimentő Kemény Henrik arca villan fel, így épül képről képre ez a sajátos film, amely a legkeményebb ötvenes években kezdődik, és eltart a hatvanasokig, amikor is a szerző a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákja lesz, hogy a legeslegvégén még feltűnjön valakinek az arca, akit ugyanazok vernek az Andrássy út 60.-ban ávósként, mint akik pár évvel korábban a nyilas párt nevében. Ők ugyanazok, akikről egyébként Nádas Péter is megemlékezik legutóbbi kötetében: hithű kommunista nagybátyját is kétszer ütlegelték a Szálasi-hívekből lett kommunista keretlegények, csak a rendszer változott közben.

Az, aki ismeri ezt a korszakot, akár csak a szülei vagy a nagyszülei meséiből, remek részletekkel gazdagodhat a könyv olvasásakor. Annak, aki viszont nincs teljesen tisztában azzal, hogy pontosan mi történt Magyarországon ebben az időszakban, nem lehet könnyű dolga a szinte kommentár nélküli képzuhogással.

A Makám együttesről

A Makám együttes 1984-ben alakult, tagjainak többsége, Krulik Zoltán zeneszerző, zenekarvezető (gitár), Juhász Endre (oboa), Bencze László (bőgő), Szalai Péter (tabla) már együtt zenélt Szilágyi Attila (gitár) – társaságában az 1975 és 1980 között működő C.S.Ö. (Creatív Stúdió Öt) együttesben. Az 1980 és 1984 között létezett Makám és Kolinda szétválása után Juhász Endre és Krulik Zoltán mellett Szőke Szabolcs (gadulka) voltak a Makám név továbbvivői. Az első lemez 1988-ban jelent meg Közelítések/Approaches címmel, 2003 és 2006 között Bognár Szilvia volt a Makám állandó énekese. Nemrég a nemzetközi világzenei szaksajtó is felfigyelt a Makámra. Legutóbb 2006-ban alakult át az együttes. (PO)