Az ÁVH nem vész el, csak egy kicsit átalakul

Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 28-án 17 óra 25 perckor beszédet mondott a rádióban, s többek között azt is bejelentette, hogy feloszlatják az ÁVH-t. Bár ekkor ilyen szerv hivatalosan már három esztendeje nem működött az országban. Vagy mégis? A forradalommal foglalkozó történeti munkák, tankönyvek sok esetben tényként tárgyalják a forradalom alatti létezését.

Sztálin halálát követően, 1953 folyamán, a szovjet, később aztán ezáltal a magyarországi politikában is lényeges változások történtek. Nagy Imre lett az ország miniszterelnöke, s 1953. július 7-én a Minisztertanács határozatot hozott az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH Belügyminisztériumba történő beolvasztásáról. A terv ezáltal a rákosista vonal háttérbe szorítása lehetett, ám mindez felemásra sikerült. A minisztérium élére az a Gerő Ernő került, aki korábban javarészt gazdasági ügyekkel foglalkozott, és Rákosi Mátyás egyik feltétlen hívének számított. A feladatra korábbi spanyol polgárháborús múltja is predesztinálta. Helyettese pedig az a Piros László lett, aki Péter Gábor letartóztatása után az ÁVH-t irányította, a későbbiekben őt nevezték ki belügyminiszternek. Sőt a minisztérium vezető szervéből, a BM Kollégium tíz tagjából nyolc volt korábban ÁVH-s. Több vezető helyre is volt ÁVH-sok kerültek.

Ezután, 1953 és 1956 között az államvédelem struktúráján belül a korábbi ÁVH-s részlegek a rendőritől elkülönültek. A volt ÁVH-sok megtarthatták egyenruhájukat, akárcsak a rangjelzésük előtt az áv. rövidítést. Rákosi és hívei számára a szervezetben maradó megfelelő személyek biztosították azt, hogy a nyilvántartások, az ügynökség felülvizsgálata, az amnesztia, az internálótáborok felszámolása, vagyis az 1953-tól bevezetett reformok mind-mind vontatottan haladjanak. Ugyanakkor egy olyan monstre szerv jött létre, amelyhez a kémelhárítás, hírszerzés, útlevélügyek, ipari, közlekedési és mezőgazdasági szabotázselhárítás, levélellenőrzés, katonai elhárítás, belső karhatalom, határőrség, pártőrség, légoltalom, tűzrendészet, rendőrség, büntetés-végrehajtás és a vizsgálati szervek is tartoztak. Megyei szinten a megyei főosztályokat, valamint a Budapesti Főosztályt hozták létre, ennek lett a vezetője később Kopácsi Sándor.

Lényeges, hogy ezek szervezetén belül is elkülönültek az operatív, azaz a volt államvédelmi és a rendőri osztályok, ugyanakkor a forradalomig nem tisztázták megfelelőképpen, hogy a központi osztályok az ugyanolyan területi osztályokat hogyan irányíthatják, ellenőrzésnél például nem adhattak nekik közvetlen parancsot. Helyi és területi szinten is erőltették, hogy a rendőri osztályok alkalmazzák az államvédelmi operatív elveket a munkájuk során. A rendőrségnek és a BM-nek egyfajta „államvédelmizálása” lehetett mindezzel a cél.

Ezekben az években a BM-et és a területi főosztályokat állandóan átszervezték. A forradalom előtti politikai történések az államvédelmi állomány jelentős részében bizonytalanságot keltettek, joggal tarthattak attól, hogy a korábbi törvénytelenségekért őket is felelősségre fogják vonni. Készült is egy pártjelentés a visszaélésekben részt vett államvédelmis tisztekről is, többen közülük ekkor már börtönben ültek, ugyanis még 1953 elején a Péter Gábor és társai pere során letartóztatták őket. Több volt és akkori vezetőt is megemlített a jelentés, de alacsonyabb beosztású személyek is szerepeltek benne. Érdekes, hogy közülük sokakat már korábbi koncepciós perek kreálása során agyonvertek. A forradalom előtt és utána is, 1962-ig több volt ÁVH-st kizártak a pártból.

Fontos azt is kiemelni, hogy a tömegoszlatásra hivatott szervek, belső karhatalom, rendőrség, nem kapott ezzel kapcsolatos kiképzést, csupán a fővárosban, a forradalom előtt kezdték el azt. Tehát október 23. előtt nem volt olyan számú, tömegoszlatásra kiképzett erő, amely akkora tömeget, mint amekkora 23-án az utcára vonult, fel tudott volna oszlatni békés eszközökkel. A sortüzek eldördülésének ez is egyik oka lehetett! Ugyanakkor az ismertetett szervezeti anomáliák, elbizonytalanodás mellett az államvédelem forradalom alatti „eltűnésének” az is a magyarázata lehet, hogy a szerv vezetőinek jelentős része sem megfelelő iskolai végzettséggel, sem pedig elegendő szaktudással nem rendelkezett ahhoz, hogy a rendszer részéről a számára kitűzött feladatot megfelelőképpen el tudja látni.

Zárszóként lényeges kiemelni, hogy november 4. után Kádárék a volt államvédelmisek szolgálatait vették igénybe, de a szervezetet nem alakították újjá.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa