A félmúlt és az identitás nyomában Skandináviában

Ha megpróbálnánk a bergmani jellegzetességeket felsorolni, minden bizonnyal hangsúlyos lenne a leírásban, hogy filmjeinek szereplői önazonosságuk kérdése mellett sokszor küzdenek a szülők generációjával.

Tula Novotny  újságíróként (balra) kissé elhalványul Ruby Dagnall mögött (Fotó: Cirkofilm)

Ennek egyik oka talán a korszellem, a 20. század hatodik évtizede, a lázadás kora, amelyben a diáklázadások és a hippikorszak, a beat és a békemozgalmak nyomán körvonalazódott egy olyan generáció arca, amelynek tagjai a háború alatt vagy közvetlenül azután születtek – ez nem a 18-as Bergman generációja, hanem a gyerekeiké –, majd szembesülve azzal, hogy a régi világrend hitelessége legkésőbb a második világháborúval megsemmisült, kétségbeesetten kezdték keresni azt, ami élhető. Anélkül, hogy mélyebb szociológiai elemzésbe fognánk, annyit kijelenthetünk, hogy ezen generáció kulcsszava a lázadás volt, csakúgy, mint a félgenerációval utánuk következő, sikeresen a kereskedelmi szférába terelt punkmozgalomé – az azóta jövő generációknál azonban mintha sem az önazonosság, sem a lázadás nem lenne fókuszban. (Hogy mi van a fókuszban, azt bajos meghatározni, de ha kulcsfogalmat keresnénk, hajlamosak lennék a hiperszenzitivitásra szavazni.)

Ezért is érdekes A kertész titka (eredetiben: Rosemari) című Sara Johnsen-film: a norvég-dán-német dráma napjainkban játszódik, mindenben a bergmani receptre épül, és egy örökbe fogadott mai tizenéves szembesíti szüleit egykori önmagukkal, illetve keresi benne múltját, identitását, genetikai örökségét.

A történet viszonylag egyszerű: Unn Tove, egy újságírónő (Tuva Novotny) esküvői vacsoráján újszülöttet talál a mosdóban. Telnek az évek, gyerekei születnek, elválik, majd egyszer csak felbukkan nála egy lány, aki kertésziskolai tanulónak adja ki magát, de kiderül, nem más, mint az egykori újszülött, aki mindent megtesz, hogy felkutassa valódi szüleit. Ruby Dagnall, a fiatal színésznő drámai erővel formálja meg Rosemarit, a lázadó és kemény kamasz lányt, aki mindenre képes, hogy megtalálja a valódi anyját. Mire az összes lehetséges kört bejárják az újságírónővel, a múlt és a félmúlt olyan rétegei tárulnak fel, amelyek gyomorforgatók, iszonyatosak, és ha lehet, az eddiginél is több fájdalmat okoznak a lánynak: véletlenszerűen fogant egy pornófilm forgatásakor, anyja és apja is a nagyvárosi félbűnözői, drogos körökben élt akkoriban, ő maga pedig úgy jött a világra, hogy nemhogy nem várták, de mindenki örült volna, ha nem születik meg.

A rendező jól építi fel a szembesülések sorozatát, és mivel a keresés folyamatából az újságírónő riportanyagot forgat, végig a film a filmben effektust is használja arra, hogy Rosemari arcán követhessük a rezdüléseket. A néhol eltúlzott gesztusok, a kétségbeesés fokozataihoz mért gesztusok a zokogástól az elrohanásig, a fájdalom kontrollálatlan megnyilvánulásáig a túljátszás határáig mennek, de Ruby Dagnall nem lépi át a határt. A végül happy end-szerűségbe kifuttatott történet, amelyben megannyi mellékszál, mellékszereplő – például az újságírónő főnökét játszó Laila Goody, aki minduntalan botcsinálta pszichológusként tündököl, görbe tükröt tartva a Freud-hívőknek – gondoskodik arról, hogy a film sokrétegű legyen, és a keresés közben viszonylag széles spektrumon mutassa be a kortárs skandináv társadalmakat.

Az is érdekes kérdés, hogy a primér síkon, egy örökbe fogadott gyerek önazonosság-keresésén és lázadásán túl mit mond egy olyan gondolkodásmódról, amely épp a városi ritterkedés és a szexuális szabadság kulcsszavai által kapcsolódik a hatvanas évekhez. Vagyis: hol van a szülő szabadságának határa?

Valószínűleg ott, ahol a gyereke emberi jogai kezdődnek.

A kertész titka
Rendezte: Sara Johnsen
Feliratos, norvég–dán–német dráma
95 perc, 2016
10/8