Határhelyzetek és átjárások

Benda Gábor zongoraművész, zeneszerző Szinergiák sorozata összművészeti produkció, amelyben zene, festészet és próza egységet alkotva válik színpadi előadássá. A műsor képi illusztrációit a kortárs magyar festészet jeles alkotói készítették, többek között Barabás Márton, Csurka Eszter, Szemadám György, Szotyory László, Szurcsik József és Verebics Ágnes. A novellákat előadja Vereszki Eszter, zongorán játszik a kisepikai szövegek és a zeneművek szerzője, Benda Gábor március 12-én a Pesti Vigadóban.

Szemadám Györgynek kedves története, amikor a mecsetben imádkozó Abú Jazíd mesterhez odalép egy vándor. „Mit kívánsz?” – kérdezi tőle a szúfi mester. „Abú Jazídot keresem” – feleli a vándor. Mire Abú Jazíd így válaszol: „Abú Jazídot? Hol van? Én is őt keresem!” 

Az önmagát kereső ember története ez, aki elmegy a világ legvégére, hogy megtudja, mit jelent az, hogy „én”. A bibliai tékozló fiú útja ez, aki végül visszatér az Atyához. Szemadám György Munkácsy Mihály-díjas festőművész, író, filmrendező, ornitológus útjai számosak, alkotásaiban szabadon kalandozik térben és időben, a kézzelfogható valóságból át- és átjár a fantázia világába.

Benda Gábor és Szemadám György

Fotó: MMA/Vermes Tibor

Emberkert címmel a hetvenes évek budapesti Állatkertjének figuráit állította színpadra nagy érzékenységgel tavaly ősszel, kitágítva a jelenig azt az időszakot, amikor a ragadozó állatok ápolójaként dolgozott az intézményben.

A darab lezárhatatlan: a történet mindaddig folytatódik, amíg a rácsokon innen és túl ráismerünk ismerőseinkre, barátainkra, akik a társadalmi különbségekből és a múlt sebeiből adódóan keresnek kiutat. A kétfelvonásos zenés hangjátékban Szemadám György alkotótársa Benda Gábor zongorista-zeneszerző volt, akivel Szinergiák címmel újabb kalandokra indulnak március 12-én a Pesti Vigadóban. Társaságukhoz további jeles képzőművészek is csatlakoznak. 

A Szinergiák sorozat olyan összművészeti produkció, amelyben zene, festészet és próza egységet alkotva válik színpadi előadássá. Benda Gábor munkamódszere ez: felkér hazai képzőművészeket, hogy alkossanak a novelláira képeket, míg ő a művekre zenét komponál. Találkozása az Afrika-utazó Szemadám Györggyel regényes – a közös munkát mi más ihlette volna, mint a szavannák lakója: a kaffer szarvasvarjú? 

A nagy testű madár látványa az állatkerti röpdében is mellbe vágó: bőre csupasz, rikító vörös a szeme körül és a torokrészen, toroklebenye pedig a pulykáéhoz hasonlóan felfújható (rezonátorként funkcionál egyébként, és a hőleadást segíti). Láttára Benda Gábornak olyan érzése támadt, mintha őslénnyel találkozna. Mintha a hosszú csőrükkel dögöket püfölő ragadozók a dinoszauruszok korából néznének rá ijesztő, sárga szemükkel.

„Esetlen mozgásuk ellenére gyorsnak, robbanékonynak tűntek. A ketrecen lévő feliraton ez állt: kaffer szarvasvarjú – írja a zongoraművész ihletforrásáról. – Jó ideig figyeltem ezeket a horrorisztikus és egyben komikus lényeket, és nem tudtam betelni a látványukkal. Azután a madarak szüneteltették a dög püfölését, és huhogó, búgó hangon kommunikálni kezdtek egymással. Olyan kérdezz-felelek módon…

Hangjuk nem tűnt e világinak, fura párbeszédük egészen jól értelmezhető, refrénszerű dallamot adott ki, amit fel is vettem a telefonomra. Amikor megpróbáltam utánozni a zongorán, rövid játszogatás után egy kis darab kerekedett ki belőle.” Ezt követően Benda Gábor felkérte Szemadám Györgyöt a kaffer szarvasvarjú megfestésére. Így kezdődött a barátsága két – több művészeti területen jártas – alkotónak. 

– Az állatkertből ismerem én is ezt a madarat – meséli el a maga változatát Szemadám György egy lakáskoncerten. – Fantasztikus, nem e világi hangja van a kaffer szarvasvarjúnak, és roppant kemény állat: a leopárd, az oroszlán még a környékét is elkerüli, mert hosszú, csákányszerű csőrével úgy vágja fejbe a támadóját, hogy az ottmarad kiterülve...

Szemadám György kaffer szarvasvarjút ábrázoló című festménye

Fotó: MMA/Haris László

Megfestettem. A kép régimódi keretet kapott, amelyre rákerült egy réztábla is a madár latin nevével, mintha csak múzeumi darab lenne. Nem is akartam odaadni Benda Gábornak, megmondtam neki őszintén: túl jól sikerült. De aztán egyre többet láttam Gábor gondolkodásmódjából, munkáiból, és mégis neki adtam a képet, mert addigra a barátságunk odáig jutott, hogy rájöttem: ugyanaz hajt minket! A többműfajúság, a határhelyzet, ahol a kézzelfogható valóság és a fantázia között átjárás nyílik… Az Iguána-sziget című novellája talán a legjobb példa erre. 

Szemadám György a Zsuzsanna és a vének című festményére mutat: a leselkedő is tökéletes illusztrációja ennek a látásmódnak – utal a mű témájára. Három síkja van a képnek, az előtérben egy fekete fej, mögötte az akt, amögött pedig a tükör. De mi az itt és most, és mi az idézet? Mi a valóság? A kép a képben megoldás miatt keverednek a rétegek. 

– Az előtérben a fekete fej és a fejben a gyertya Korniss Dezső-idézet: magát az embert ábrázolja. Mivel ez áll a nézőhöz a legközelebb, gondolhatnánk, hogy ő az, aki megjeleníti a valóságot. De mégsem, sokkal inkább a hátulról megfestett akt – Velázquez-parafrázis, Vénusz tükörrel –, a nő, aki tükörbe néz, de nem magát látja benne, hanem az előttünk megjelenő világot. Akkor most melyik a valóság? – tárja szét karját az alkotó.

 Az Emberkert című darabban ugyanígy keverednek a síkok: a néző a hangjáték felvételéből készült werkfilmet láthatja élő zenei kísérettel, majd a szereplők is kilépnek a színpadra. Erre a szerkesztésre rímel a Vörös macska című írásom is, amelynek férfi hőse észrevétlenül, misztikus módon siklik át a valóságból a képzelet világába. A címadó szereplő a Tigrisnő című képemen látható…

Szemadám György Tigrisnő című festménye Benda Gábort is megihlette, a novellában „a plakát egy gyönyörű nőt ábrázolt: sárga, bő szárú selyemnadrágot viselt és laza, fekete mellpántot. Borostyánszínű szemei úgy ragyogtak, mint a gyertyaláng. A hirdetésen a következő felirat állt: Luna, a tigrisnő először a Nagycirkusz színpadán...” Csurka Eszter festménye a Chaplin Párizsban című novellához kapcsolódik.

Csurka Eszter: Chaplin Párizsban

Fotó: MMA/Benda Gábor

A történet kezdetén, „egy esős nyári éjjelen Charlie egykedvűen kortyolgatta konyakját a Hotel Notre Dame bárjában. Már egy hónapja filmet forgatott, és mostanra valami rezignált fáradtság lett úrrá rajta. – Talán a fülledt meleg az oka – gondolta. Egyszer csak egy fiatal nő jelent meg a bejáratnál. Méregzöld flitteres ruhája nedves volt az esőtől, és rátapadt karcsú testére…” 

Benda Gábor Ébredés című írásának képzőművészeti párja Barabás Márton festménye az elmaradhatatlan zongorával. A festőművész még 1978-ban a budafoki zeneiskola pincéjében talált egy kidobott zongorát. A használhatatlan, romos hangszer billentyűit performansz során, oldalsó részét az Utazás Északon című képhez, fedelét a Nadrágba bújt felhő című festmény alapjaként használta fel.

„Amikor az utamba került, világos volt, hogy erre festeni kell” – emlékezett később vissza Barabás Márton a Zongorafedél-sorozat első darabjára. Az egyszeri ötletből ugyanis gyakorlat lett. A festőművész azóta is befogadja, gyűjti, újrahasznosítja a kultúra leharcolt hordozóit, és ezzel nemcsak lenyomatot, hanem szemléletet is ad. Milyen sorsot szánunk régi, kedves tárgyainknak és a hozzájuk kapcsolódó emlékeinknek fogyasztói világunkban? Lecserélhető, kidobható minden? Mindenki? A művésznek az alkotás a felelet.