Máshogy végződik a Bridgerton Hamupipőke-évada, mint a regényben

Az évad első négy epizódja is több kockázatot vállalt, mint a korábbi részek. A nézőnek azon kellett elgondolkoznia, hogy mit szeretne inkább látni: azt, hogy a nemes úrfi és a csak félig előkelő származású leány, Sophie (Yerin Ha) útjai elválnak örökre, vagy azt, hogy visszafordíthatatlanul és pusztítóan áttörik a falat az urak és szolgák világa között, és akkor társadalmi szinten borul minden, esetleg, hogy csapot-papot ott hagynak, és valahol a világ végén szomorkodnak, amikor majd Londonban újra beköszönt a báli szezon.

A tündérmesék logikáját követve ebben az évadban is az a kérdés, mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy mindebből egy olyan végkifejlet szülessen meg, amiről azt érezzük, hogy mindenkinek így a legjobb? (Még egy bizonyos szerelmes menyasszonynak is, aki elveszíti hozományvadász jegyesét a nagy boldogítás közepette. És még a végletesen gonosz mostohaanyának is.) 

Hát bizony, Mrs. Bridgertonnak (Ruth Gemmel) elő kell rántania ifjúkori lázadó önmagát a családanyaként eltöltött évtizedek mögül, Sarolta királynénak (Golda Roshuevel) pedig rá kell jönnie arra, hogy a cselédekről szóló pletykák is lehetnek szórakoztatóak, és ha nem akarja halálra unnia magát, hagynia kell a nyers életet, ha éljen.

A Bridgerton sorozat tele van anakronizmusokkal, az alkotók nem is törekednek arra, hogy hiteles képet nyújtsanak a korról, amikor játszódik a történet, de mint a nagy szoknya alól a csipkés alsó, mindig kivillan, hogy sok mindenről, nem csak történelmi eseményekről és a régi mindennapokról, hanem a művészettörténetről és az irodalomtörténetről is van fogalmuk.

Például ahogy végül a szereplők megoldják Sophie helyzetét, az hasonlít arra, amit balkézről született történelmi hírességek életrajzaiból tudunk minderről. 

Az is tény, hogy az arisztokrácia sokáig csak azokat a műveket értékelte, amik róla szóltak. A régi darabokban, eposzokban, verses elbeszélésekben kevés a szolga, és azok is nevetségesek, esendőek.

A Bridgerton 4. évadában a Hamupipőke-történettel párhuzamosan is zajlik az élet London May Fair negyedében. Mrs. Bridgertonnak szeretője van, miközben Benedictet próbálja lebeszélni ugyanerről. 

Váratlan gyász és fájdalom köszönt a Bridgertonokra, így gyorstalpalót kapunk arról, hogyan ne beszéljünk egy friss özveggyel.  (Ez is egy vakfolt az életünkben, hogyan értsük meg, hogyan kezeljük a környezetünkben élő gyászolókat. ) Azt nem mondhatjuk, hogy a vonatkozó epizódban kimerítik a témát, de legalább felvetik, hogy ezt is tanulni kell, és erre is oda kell figyelni.

A Bridgerton sikerét nem csak a megnyerő látványosságok, a szellemes párbeszédek, a hosszas erotikus jelenetek biztosítják, hanem a bőséges élettapasztalat, vagyis az, hogy rengeteg fájó történetünket mesélik el az epizódok kisebb-nagyobb eseményei révén, és néha tanulságot is fűz hozzájuk a narrátor, akinek Julie Andrews kölcsönzi a hangját.