Négy év háború: holtpont vagy korszakhatár?

Négy év telt el az orosz–ukrán háború eszkalációja óta, és ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy a konfliktus katonai és diplomáciai értelemben egyaránt holtpontra jutott. A sokak által 2025-re várt áttörés elmaradt: a frontvonal lassan mozog, a tárgyalóasztalnál még mindig csak technikai egyeztetések zajlanak, mintha mindenki arra várna, hogy a másik fárad el először, és egyszer majd feladja.

Február 23-án, az orosz „Haza Védőinek Napján” Vlagyimir Putyin a Kremlben kitüntette a „különleges katonai művelet” számos résztvevőjét. Beszédében hangsúlyozta: Oroszország „a jövőjéért, az igazáért és az igazságosságért harcol”. A hadsereg fejlesztése folytatódik, és a nukleáris triász – a szárazföldi, légi és tengeri nukleáris erő – marad a prioritás, mivel ezek biztosítják a stratégiai egyensúlyt és az a föderáció globális pozícióját.

Az elmúlt hetekben az orosz erők mintegy 50 kilométert haladtak előre a donyecki térségben, de ez továbbra is felőrlő háború, amiben mindkét fél magas árat fizet minden talpalatnyi földért. Ukrajna dróncsapásokkal támadja az orosz energetikai infrastruktúrát a hátországban, Moszkva pedig fokozta az ukrán energiarendszer elleni csapásokat. Ezzel együtt a Donbasz mintegy 90 százaléka már orosz ellenőrzés alatt áll, de azt sosem szabad elfelejteni, hogy Moszkva részről a területi kérdés másodlagos.

Az amerikai–orosz–ukrán egyeztetések eddig csak szimbolikus eredményeket hoztak: voltak hadifogolycserék, néhány napos szünetek a kritikus infrastruktúra elleni és a mélységi csapásokban, de a háború végét a jelek szerint nem hozták közelebb, nem csekély mértékben azért, mert az Európai Unió háborúpárti elitje eltökélten és erőn felül támogatja az ukránokat.

A politikai kérdések tehát érintetlenek maradtak. Moszkva nemcsak a donbászi területek feletti teljes ellenőrzést akarja, hanem Ukrajna semlegességét, haderejének korlátozását és garanciákat az orosz nyelvű lakosság jogaira. Kijev viszont a „hajlandók koalíciójában” bízva ragaszkodik a területi integritáshoz, és egy olyan új biztonsági architektúrához, ami közel egyenértékű lenne az ország NATO-tagságával.

Ami a felek hozzáállását illeti, Washington az amerikai félidős választás miatt gyors eredményt szeretne, mert utána a kongresszusi erőviszonyok megváltozása megnehezítheti a további közvetítést; Moszkva türelmes, és ragaszkodik a „kiváltó okok” átfogó rendezéséhez; Kijev és az európai elit pedig abban bízik, hogy az USA előbb-utóbb elveszíti a türelmét, és ha vonakodva is, de melléjük áll, s közösen vereséget mérhetnek Oroszországra.

A háború ötödik évének nagy kérdése tehát az, hogy lesz-e valami, ami a konfliktust kibillenti a holtpontról.

Bár Ukrajna egyre nehezebben tudja pótolni a veszteségeit, több mint 350 milliárd dollár külső támogatással talpon maradt. Oroszország pedig több mint 20 ezer szankció ellenére is stabilizálni tudta a gazdaságát: többnyire sikeresen váltotta ki az európai piacait, 2023–24-ben figyelemre méltó növekedést produkált, a tartalékai jelentősek. E közben azt láthattuk, hogy a Nyugat magára maradt a szankciós politikájával. A világ nagyobbik része, a „globális Dél” ugyanis túlnyomórészt semleges maradt. Sőt, számos ország, köztük Kína, India és Törökország a fenyegetések ellenére is fenntartotta vagy akár meg is erősítette a partnerségét Oroszországgal.

A helyzet tehát az, hogy a háború felgyorsította a világ erőátrendeződést. Nőtt az érdeklődés az alternatív multilaterális formátumok, az új fizetési rendszerek, a dollárkerülő mechanizmusok iránt. A háború technológiai forradalmat is hozott, különösen a drónhadviselés és a mesterséges intelligencia alkalmazásának területén... Szóval, négy év után a konfliktus egyszerre tűnik befagyottnak és továbbra is veszélyesen aktívnak. Hogy végül kifárad el előbb, arról legfeljebb sejtéseink lehetne. De az már biztos: ez a háború lezárta a liberális hegemónia korszakát.