Bombák vagy aláírás - hamarosan eldőlhet Teherán sorsa

Ostorcsapással felérő hír a múlt hétről: „nem létező„ atomfegyvereit ugyan továbbra sem adja ki Irán, de összességében tizenkét nukleáris bomba előállítására alkalmas dúsított uránkészletét szívesen átengedné Oroszországnak. E mondat már önmagában is súlyos ellentmondásokat rejt, s akkor a nyomában fakadó kérdésekre még egy szót sem „pazaroltunk”. Ha ugyanis tudjuk, hogy a nemzetközi katonai szaksajtó becslése szerint Teherán olyan hat-nyolc atombombával bírhat, akkor ehhez képest a minap bevallott egy tucat (legyártására alkalmatos) példány eléggé sokkoló adat.

E mellett arra is nagy tételben lehet fogadni, hogy a Moszkvának fölkínált halmaznál mindenképpen többje van a perzsa államnak. Így ha az általánosan ismert ravasz keleti logikát vesszük alapul, akkor minimum a dupláját lehet kalkulálni, de simán benne van a pakliban az is, hogy olyan huszonnégyet tartanak meg maguknak.

Az Egyesült Államok vezetése, de legfőképp Donald Trump hónapok óta egyre nagyobb nyomatékkal sürgeti Teheránt, tegyen látványos engedményeket, továbbá álljon le a tüntetők elleni brutális erőszakkal, aljas leszámolásokkal. A kétségtelenül elnyomó ország külügyminisztere ugyan látványosan leült a tárgyalóasztalhoz, de ebben sok köszönet eddig nem volt. Közben a Forradalmi Gárda azért (mintegy mellékesen) megpróbálkozott egy, a Perzsa-öbölben hajózó tanker elfoglalásával, de ezt az amerikai különleges erők megakadályozták. A szűkület amúgy igen fontos – mindannyiunknak, lévén itt halad keresztül az arab térségben kitermelt nyers olaj jelentős része. Azaz, ha valaki ezt a tengerrészt blokkolja, akkor az a nemzetközi kereskedelmet is padlóra küldheti.

A feszültség tehát nőttön-nő, melynek legújabb eleme az a (bizonytalan) hír, hogy az USA eldöntötte, mindenképpen megtámadja Iránt. Sőt, a hátra lévő idő már nem nagyon éri el a negyvennyolc órát sem. Azt, hogy ez igaz vagy sem, nem tudjuk eldönteni, azonban azt tól-ig ki tudjuk találni, mi kerülhet Washington légierejének célkeresztjébe.

A világ egyik, ha nem a legmodernebb anyahajója Kréta közelében horgonyoz, ahonnét „csak egy macskaugrás” Irán. Pláne, ha közben le lehet szállni Izraelben is, ahol dettó – fogalmazzunk finoman így – szintén nem baráti érzelmeket táplálnak Teherán irányában. E mellett az USA több támaszpontot is birtokol a baráti olajmonarchiák területén, melyek kifutópályáiról szintúgy karnyújtásnyira terpeszkednek – az amúgy nem csekély földrajzi éretekkel bíró – Irán fontosabb célpontjai.

Ami biztos, az energetikai, kommunikációs és katonai létesítmények az első hullám nyomán kapnának lángra – de így végeznék a lokátorállomások, az üzemanyag- és fegyverraktárak is. Az Iszlám Forradalmi Gárda bázisain sem lenne túl biztonságos az élet, ahogy a még fönnmaradt urándúsító telephelyek személyzete is előre megírhatja utolsó levelét szeretteinek. (Ha másért nem, azért, mert odalent esetleg ugyan túlélhető egy csapás, de nyolcvan méterről már senki nem fogja kiásni az érintetteket a romok alól.) Gyanítható, hogy a távvezetékek és/vagy a még oly szimpla transzformátorállomások is „nyernének” pár rakétát.

A logika (talán) az lehet, hogy ha a mindennapi élet a korábbinál is elviselhetetlenebbé válik, akkor a nép „minden mindegy„ alapon valóban megdöntené a vallási elit uralmát. A lakosság helyzete ugyanis jelenleg bárminek nevezhető, csak egyszerűnek és rózsásnak nem: a havi infláció emberi ésszel nehezen fölfogható, az élelmiszerárak az egeket ostromolják, a közszolgáltatások pedig inkább tartoznak a „hol volt, hol nem volt” mesék ködébe mint a kiszámíthatóság honába. S ha mindez nem lenne elég, akkor ott az egészen agytalan és hátborzongató állami terror, melynek legújabb híre az agyonlőtt lányok és asszonyok méhének kivágása.

Kérdés persze, hogy a raktárak, lokátor- és bázisállomások, elektromos teherelosztók, katonai bázisok leradírozása, ilyen-olyan szintű fölégetése mennyiben oldaná meg a kérdést, ha magát az akciót nem kísérik szárazföldi műveletek is? A történelem ugyanis már többször bebizonyította, bárkit „vissza lehet bombázni„ a valós és a digitális ókorba, ez még nem egyenértékű azzal, hogy az adott rendszer esetleg magától, akár valamiféle népharag nyomán összeomlik...