És akkor 137. – Sajtóhibák

Kiszámíthatatlan, hogy éppen hova visz vissza az emlékezet. Hintázunk az időben. Szó sem lehet semmiféle megszokott rendről, a tegnapból nem feltétlenül nő ki a ma, abból meg a holnap. Ez utóbbi logikailag is képtelenség, hiszen amit nem értünk vagy még nem éltünk meg, arról nem lehet beszélni.

Az élet egyébként, akárhonnan is nézzük, egyáltalán nem követ semmiféle egyenrendszert. Én is más vagyok, te is más vagy, mindenki más. Jó esetben a nagyon hasonlók örömmel állapíthatják meg, hogy nahát, a másik mása vagyok. Ez leginkább az orosz nyelvterületen kap a szokásosnál gyakrabban hangot. Örülhetnek így egymásnak a Másák.

Helyben is vagyunk. Elkanyarodtunk Mihail Solohovig. Mindenfélét írtak már róla, hogy ő tulajdonképpen nem is az, aki valójában volt, hanem egyszerű tolvaj, méghozzá gazember kommunista tolvaj, aki egy megölt fehérgárdista hátizsákjából lopta ki a Csendes Dont. Ezt publikálva persze már a saját nevén, az igazi szerzőt szinte szó szerint a múltba ásva kezdte írói pályafutását. A korai szovjet viszonyokat ismerve, ez egyébként nem is egy túl vad történet, akkoriban az élet minden színterén szinte kötelező volt a rablás.

Amikor általános iskolai hatodik osztályos koromban kezembe került a három vastag kötetre szétszabdalt Solohov-regény, már gyakorlott olvasónak számítottam. Ezt úgy mondták, hogy faltam a könyveket. Túl voltam már a Gárdonyi Géza – Móra Ferenc – Fekete István – Walter Scott – regényeken. Estig, sötétedésig szinte minden időmet olvasással töltöttem. Annyira elfáradtam, hogy nem olvastam zseblámpával a takaró alatt. Nem mintha különösebben tiltották volna a szüleim, egyszerűen eszembe sem jutott ez a lehetőség. A Csendes Don annyira megfogta a figyelmemet, hogy a téli vakáció alatt mind a három kötetét elolvastam. Ezek elvittek a doni kozákok közé, ott suhantam lovasosztagaikban, kergettem a francia katonákat, görnyedten toltam az ekét a fekete földeken, és délcegen hajtottam le a vodkát, mielőtt összeverekedtem volna Szásával, ki másért, Másáért.

Gyerekkorom egyik legnagyobb szégyene is ehhez a regényhez kötődik. Tavasszal az iskolában nyelvtan órán azt a feladatot kaptuk, hogy az otthon fellelhető újságokból és könyvekből keressük ki a hibákat, az kapja majd a legpirosabb ötöst, aki a legtöbbet összeszedi. Falusi iskolába jártam, szinte egyedül nekünk volt otthon vízöblítéses WC-nk. Kucsera Jancsiék fabudijában példás tisztaság uralkodott, szép rendben sorakoztak a deszkaülőkén a kis darabokra felvágott Népszabadság-lapok. Volt ott még egy fémtepsi, benne hamu. Odaköpködhetett az illemhelyet használó.

Kucsera Jancsi meg a többi gyerek, akiknél szintén újságdarabok szolgáltak a fabudikban, ezeken keresgélte a sajtóhibákat. Nagy örömmel találtak néhányat, amit diadalmas mosolygással lobogtattak a sajtóhibagyűjtést értékelő nyelvtan órán. Én a Csendes Dont cipeltem oda, a három kötetben jó néhány hibásan szedett szót, helytelen írásjelet és rossz elválasztásokat találtam. Ezeket ceruzával bekarikáztam, az oldalakhoz keskeny könyvjelzőket tettem, és álszerény arccal fogadtam a gyűjtőverseny győztesének járó ötöst.

Utólag öntött el csak a szégyen, amikor rádöbbentem arra, hogy a társaimnak nincs otthon akkora könyvtáruk, mint nekünk. Sokuknál még könyv sem volt. Amíg ők a Népszabadság-fecnikkel harcoltak, én kényelmesen lapozgathattam Solohov remekművét.

Akkor vált kicsit könnyebbé győzelmem terhe, amikor kölcsönadtam Kucsera Jancsinak a könyveket, és elhatároztam, soha többé nem szállok be egyetlen, ilyen könnyen megnyerhető versenybe. Ezt azóta is tartom.

Kép: Mihail Solohov -- Wikipédia