Válság vagy hisztéria? A brit gazdaság és a fegyverkezés ára

A Sunday Telegraph nemrégiben nagy vihart kavart, amikor közölte, hogy az Egyesült Királyság kormánya – a hetvenes évekhez hasonlóan – ismét rákényszerülhet az IMF segítségére. Vajon mennyire megalapozott ez az állítás? Tehetetlen vagy alkalmatlan Kier Starmer? És valóban „berúghatja-e” a gazdaságot a fegyverkezés? Szubjektív elemzés következik.

Az említett cikk párhuzamot vont az akkori és a jelenlegi munkáspárti kormány helyzete között: London ismét a pénzügyi szakadék szélére sodródott, a globális befektetők elvesztették bizalmukat, és hamarosan nem lesz, aki finanszírozza a brit államadósságot.

A visszhang erős, mivel máig „nemzeti megaláztatásként” él a köztudatban, a hitelfelvétel és a hozzá csatolt IMF-diktátum. A valutaalap ugyanis a hetvenes években sem volt más: a pénzéért cserébe gazdaságpolitikai követeléseket támasztott James Callaghan-kormányával szemben. A feltételek teljesítése pedig a baloldal bukásához és Margaret Thatcher felemelkedéséhez vezetett.

Több neves közgazdász sietve leszögezte: a párhuzam teljesen alaptalan. Michael Saunders, a Bank of England monetáris tanácsának egykori tagja „puszta hisztériának” nevezte az összehasonlítást. Bár elismerte, hogy a brit költségvetés nehéz helyzetben van, hangsúlyozta: szó sincs arról, hogy az ország a fizetésképtelenség küszöbére jutott volna.

Az érvek világosak: a font stabil, sőt erősödött más valutákkal szemben; a brit államkötvények (gilts) iránt továbbra is jelentős a kereslet, a legutóbbi 5 milliárd fontos aukció háromszorosan túljegyzett volt; az infláció 4 százalék körül tetőzik, messze a hetvenes évek 17–25 százalékos szintje alatt; emellett a brit GDP nőtt a leggyorsabban a G7-ből az idei év első felében; és a Bank of England kamatot csökkentett, amely most 4 százalékon áll.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a helyzet megnyugtató. Az Egyesült Királyság hosszú távú állampapír-hozamai tartósan magas szinten ragadtak. A tízéves gilt-görbe egy ideje látványosan levált az inflációs pályáról: miközben az infláció csökkent, a hozamok egy magasabb sávban ragadtak. Ez a modern brit gazdaságtörténetben szokatlan. Korábban a hozamok szorosan követték az inflációt; most azonban valami strukturális változás jele látszik.

Ha a hozam tartósan ezen a szinten marad, az hosszú távon rendkívül megdrágítja az államadósság finanszírozását. Ha pedig emelkedésnek indul, akkor a kamatkiadások elviselhetetlenül nagy súlyt kaphatnak a költségvetésben. Az állam adósságszolgálata így fokozatosan kiszoríthatja a közkiadásokat, miközben a befektetők is egyre nagyobb kockázati prémiumot követelnek majd.

A szakértők több okot említenek:

• Az államadósság szintje: a brit adósság a GDP arányában a hatvanas évek óta nem volt olyan magas, mint most.
• Költségvetési politika: Rachel Reeves kancellár 20–40 milliárd fontos lyukkal szembesült, de a választási ígéretek miatt nem nyúlhat hozzá a fő adónemekhez (jövedelemadó, áfa, járulékok).
• A Bank of England kötvényeladásai: a válság utáni mennyiségi lazítás (QE) leépítése felhajtotta a hozamokat.
• Politikai kockázatok: a Brexit, a 2022-es Truss-féle költségvetési válság és az európai biztonságpolitikai helyzet mind gyengítették a befektetői bizalmat.

Mindeközben London – sok más európai kormányhoz hasonlóan – a hadiipar felfuttatásától remél gazdasági élénkülést. Németországban a Rheinmetall például jelezte, hogy egyes, máskülönben bezárásra ítélt gyárakat hadi termelésre állítana át, és hatalmas bevételekre számít a következő években. Berlin milliárdos lőszerrendelésekkel élénkíti a keresletet...

A politikai elit logikája szerint: „ha az emberek nem vesznek Volkswagent, majd gyártunk tankot”.

Ez a gondolatmenet azonban több sebből vérzik. Az Egyesült Államok példája mutatja: a hadiipar valóban gazdasági húzóágazat volt a második világháború után egészen az 1980-as évekig. Az internet, a GPS vagy a félvezetőipar mind katonai K+F-ből szivárgott át a civil gazdaságba.

A New Yorker elemzése szerint azonban azóta a katonai költekezés multiplikátorhatása jelentősen gyengült. A Rand Corporation friss tanulmánya szerint a katonai kiadások multiplikátora ma mindössze 0,6–1,2 között mozog – vagyis jóval alacsonyabb, mint az infrastruktúrab vagy oktatási beruházásoké.

• A hadiipar szerkezete megváltozott. A hidegháború idején a katonai kutatásokból született a polgári innovációk nagy része. A lőszergyártás vagy a ’90-es években kifejlesztett tankok „feljavítása” mögött azonban nincs magas hozzáadott érték.
• A csúcstechnológiai szegmensek (drónok, légvédelem, kiberhadviselés) valóban generálnak innovációt, de ezekben a brit (és általában az európai) ipar kevésbé erős. Az USA, Izrael, Dél-Korea, Japán és Tajvan dominál.
• A civil szférába átszivárgó tudás így sokkal kisebb, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Európa újrafegyverkezéséből nem lesz „új internet”, sem más, ami a gazdaság egészét fellendítené.

A militarizáció rövid távon hozhat GDP-növekedést és munkahelyeket. De ez illuzórikus: több katona és több fegyver nagyobb állami kiadást jelent, ami csak tovább növeli az adósságot. Ha ehhez hozzávesszük a tartósan magas hozamokat, könnyen belátható, hogy a fegyverkezés nem kiút, inkább mélyíti a költségvetési válságot, amit átmenetileg a közkiadások mérséklésével lehet tompítani, ez viszont fokozni fogja a társadalmi elégedetlenséget.

A Sunday Telegraph túlzott: az Egyesült Királyság nincs rászorulva az IMF mentőövére. De kormánypárti közgazdászok viszonylagos optimizmusa sem megalapozott. A valóság az, hogy a brit gazdaság egy új, nehéz korszakba lépett. A gilt-görbe leválása az inflációs pályáról egy erős figyelmeztetés, és ebben a helyzetben a militarizáció nem gyógymód, hanem szépségtapasz, ami alatt a seb könnyen elfertőződhet.

A fegyverkezés rövid távon GDP-növekedést hozhat, de innováció és külső piacok hiányában hosszabb távon adósságcsapdába és fiskális válságba sodorhatja az országot.