Tudjuk, mi lesz a vége, mégis rágjuk rajta a körmünket

A valóság írja a legjobb thrillereket, és ez különösen igaz a Szeptember 5 című filmre, amely az 1972-es müncheni olimpia kulisszái mögé kalauzolja a nézőt. Ez volt az az olimpia, ahol a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet fegyveresei túszul ejtették az izraeli sportolókat, s végül mindegyikük meghalt.

A Szeptember 5 dokudráma, amelyben az alkotók elképesztő precizitással idézik fel a BBC kiküldött stábjának elkeseredett harcát – azért mentek Münchenbe, hogy kényelmesen sporteseményekről tudósítsanak, ehelyett élő hírtelevíziót kell csinálniuk, amire sem szakmailag, sem technikailag nincsenek felkészülve.

Világszerte százmilliók lesik a tévé előtt lélegzet-visszafojtva, mi történik az olimpián, a BBC stábja pedig próbálja utolérni a villámgyorsan pergő eseményeket, küzd a telexekkel, faxokkal, kábelekkel, adóvevőkkel és a kor megannyi, ma már sírnivalóan ósdinak tűnő technikai vívmányával.

A kritikusok nem győzik hangsúlyozni, hogy a Szeptember 5 nem merül el a szakmázásban, tehát nem azt mutatja be, milyen nehéz a tévériporterek élete, hanem arra fókuszál, hogy érzékeltesse, hogyan lehet helytállni reménytelen helyzetben, a legnagyobb káosz közepette. Ez teszi a filmet az év egyik legizgalmasabb mozidarabjává még akkor is, ha a néző tudja, mi lesz a tragikus végkifejlet.

A hazai mozik február 20-tól vetítik.