„Halálra voltunk ítélve, nekünk meg azt mondták, aludjunk el”

„Halálra voltunk ítélve” – emlékezik vissza Jaden Pan azokra a pokoli órákra, amelyeket a Titan utasaként élt át az Atlanti-óceán fenekén a kapszulába zárva. A Titanic roncsánál jártak, két órát töltöttek az 1912-ben elsüllyedt óceánjáró maradványainál, amikor hirtelen elment az áram a kapszulában.

Beütött a krach. Teljesen sötét lett. Az egyik utas elemlámpát tartva a szájában világított a rendkívül szűk belső térben. A technikai részletek leírását keresték Rush-sal. Nagyjából 3800 méteren jártak ekkor, aztán Rush elmondta, mi fog történni velük. Ahogy befejezte, hirtelen, mint egy darab kő, a tengerfenékre hullottak a szénszálas kabin rabjaként Jaden Pan írják.

„Nagyjából 16–24 óra, mire az akkumulátorok visszanyerik erejüket, addig semmit sem tehetünk" – jelentette be olyan nyugodt hangon Stockton Rush, mintha csak a vonatuk késne. Majd hozzátette: utasainak addig is azt ajánlja, aludjanak egyet.  Azt hittem, ez csak egy rossz vicc!  – folytatja Pan.

A milliárdos utasok csillagászati összeget fizettek ki az útért, így érthető, hogy lázadozni kezdtek, de végeredményben semmit sem tehettek. A helyzet végül megoldódott: kis várakozás után már minimális energiát biztosítottak az akkuk, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a hidraulika elinduljon. Így a Titan aljára rögzített súlyokat le tudták dobni, majd ezek után lassan a felszínre jutottak – számolt be a portál.