André Kertész ikonikus fotói a Zsolnay negyedben

André Kertész fotóiból látható Táguló horizontok címmel kiállítás a pécsi Zsolnay negyedben. A tárlatnak, amelyen olyan híres képek is helyet kaptak, mint a Víz alatti úszó fényképe vagy a Szatirikus táncosnő, Csizek Gabriella, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ munkatársa a kurátora.

„A világ sokféle, másként látja egy darázs sokrétű szemberendezésével, másként egy hal és másként André Kertész. Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha. A tárgy mögött, a legegyszerűbb tárgy mögött, akár a természet alkotta, akár az emberi kéz, a kompozíciót keresi. A jelenséget felbontja törvényeire. Ez a látás az, ami művészi” – írta Márai Sándor a világhírű magyar fényképészről. Az idézet a pécsi Zsolnay negyedbeli M21 galériában látható André Kertész-kiállítás egyik mottója.

A Csizek Gabriella kurátor, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ munkatársa által jegyzett tárlaton – amely Táguló horizontok címmel május 20-ig látogatható – javarészt Magyarországon készült munkák tekinthetők meg, illetve néhány ikonikus külföldi fotó, köztük a Szatirikus táncosnő, amely Párizsban készült Förstner Magdáról 1926-ban.

Utóbbi kép a bejáratnál kapott helyet. (Remek ötlet, hogy a fotó alatt elhelyezték a fényképen szereplő kanapé pontos mását is, amely a kiállításban készült fotók és szelfik helyszíne lehet.)

Az elegáns, ugyanakkor a kertészi életműre való ráhangoltságról tanúskodó válogatás önmagában is megállja a helyét, ám az installálásnak köszönhetően párbeszédhelyzetek, csomópontok is keletkeznek a kiállítótérben.

Egy csoportban láthatók például a paraszti életképeket ábrázoló fotók a korai magyarországi korszakból vagy a kevés megmaradt világháborús kép, köztük egy ritkán kiállított lengyelországi felvétel. André Kertész 1914 júliusában vonult be a 26. gyalogezred katonájaként, és először a lengyel, majd az orosz frontra került. Egy mellkaslövéstől a bal keze lebénult. Budapestre, majd Esztergomba szállították rehabilitációra. Ebben az évben készült a kiállításon is látható pomázi felvétele, a Kupaktanács, illetve a híres Víz alatti úszó fényképe, amelyet az esztergomi uszodában fotózott.

Már itt, a korai képeken látszik, hogy a fotó – mint ahogy a képzőművészet is – valójában a belső és a külső kép metszéspontjában jön létre, erre utal Márai is. Maga Kertész így beszélt erről Lugosi Lugo Lászlónak: „Elhatároztam, majd ha én megkeresem a géprevalót, akkor majd veszek gépet. De addig az időig… abban éltem, hogy ha majd lesz nekem gépem, akkor így és így fogom csinálni. Kompozícióból kifejlődtem gép nélkül” – vagyis az, hogy a világot fotósként látta, előbb volt, mint hogy fényképeket készítsen – minden bizonnyal ez az egyik kertészi titok.

Látható a tárlaton például az 1918-as, Pozsony című felvétel, amely egy lépcsőn felfelé haladó, szatyrot cipelő embert ábrázol – olyan fénykép, amelyen semmi, de semmi különös nincs. A városrészlet, a lépcső, a megfáradt férfi és egy kihajtott ablaktáblára eső árnyéka mégis olyan képet eredményez, amely nemcsak kompozícióként tökéletes, de valamiképp magában hordozza a háború utolsó évének és Pozsonynak, sőt még a hosszú 19. század lezárásának érzetét is.

Egy blokkba kerültek a „vizes” képek is, így például a Csónak alkonyatkor a Dunán 1917-ből és a többi Duna-kép, míg az utcaképek között a párizsi Pont des Arts a budapesti, esős Kálvin térrel és a háború előtti Erzsébet tér egy szegletével kerül párhuzamba.

Kikerült egy kép a híres Torzulások sorozatból is.

A Kertész-rajongók bizonyára örömmel veszik, hogy a kiállítás vitrinjeiben néhány, a fotóshoz köthető tárgy is helyet kapott.