Boldog almafák

Kontra Ferenc, akit költőként, műfordítóként és íróként egyaránt ismerhet az olvasó, ilyen valóságokkal töltötte meg Lepkefogó (és egyéb csapdák) című novelláskötetét, amely a Magyar Napló gondozásában jelent meg. Eszünkbe juthat novelláiról Csáth Géza, Mészöly Miklós, Móricz Zsigmond, Gion Nándor művészete, de mégis valami olyan megengedés, könnyedség és sajátos érzékenység járja át a történeteit, amelyek meg is különböztetik más írói nagyságoktól, és olyan benyomást tesznek ránk, mintha ebben a zűrzavarban és atomizálódott társadalomban pusztán azzal, hogy figyel és emlékezik, máris olyan valaki ő, aki a pártunkon áll. Mégsem vesznek el a történeteink, mégiscsak léteznek a sérelmeink, mégis csak létezünk mi magunk is, és valóban az történik velünk, amit érzünk.

A kötet nyitónovellája, a Redőny pedig szinte viccesen indul. A férj csupaszon az ablakba állítja a feleségét, hogy megnézze, mi látszik belőle kívülről, és utána fordítva, a férfi áll ki, és a nő nézi a meztelen férjét a parkból, a homokozó mellől, de sajnos nem itt van vége a novellának, amikor a felnőttek játszanak, mint az ovisok, és együtt félnek a félelemtől, hanem ott, hogy valaki, az a bizonyos valaki nem is rájuk les, hanem a gyerekeikre, és ennél már csak rosszabbra fordulhatnak a dolgok.

Az elátkozottak című novella gonosz kislánya Csáth Géza szintén gonosz gyerekszereplőit idézi. A szerkesztői-szöveggondozói (Bíró Gergely) munkát dicséri, hogy ellenpontként ezután a Lee Annácska című novella következik egy bájos és bogaras idős hölgyről, aki hasztalan próbálja elfogadtatni magát a nála sokkal unalmasabb és szívtelenebb emberekkel, de mégis, a szeretet és a jóság természete olyan, hogy azokat is eléri végül, akik nem is nagyon érdemlik meg. A faun és feketerigó még ezt az ellentmondást is feloldja, és következik a címadó novella, a Lepkefogó, amelyben a főhős, ha nem is áll bosszút, de megadja a sorsnak a lehetőséget erre. Mégsem ez okozza az olvasónak az elégtételt, hanem hogy legalább az író látta, mi történt, és elismeri a sérelmet, ahogyan változatos módokon elárulta a főhőst az apja, és a fiú végül nem örökli meg a nevelőapai birtokot sem, amelyre az életét tette, mert azt a vér szerinti rokonok öröklik.

A kötet középső ciklusában a boldog novellák szerepelnek. Ezek közül a balladai hangulatú Boldog almafák talán a legerősebb mű, amelyben az apa az egyik kidöntött almafa gyökerei között találja meg eltűnt fia tetemét. A novella meglehet, a népmesék logikáját követi, ahol egy ilyen drámai kép nem biztos, hogy valóban a fiú halálát jelenti, inkább talán azt, hogy az apa az új feleség kedvében járva elhanyagolta a tulajdon gyerekét. De az apa megfogadja, hogy legalább most igazságot szolgáltat a fiának.

A kötet utolsó ciklusában az apa halála miatt érzett gyász, fájdalom kap novellai formát, és még abból szinte kicsapó, csaknem parttalan lírai szöveget is olvashatunk.

A lepke a régiségben az emberi lelket kifejező szimbólum, a háló pedig különféle csapdákat állít a léleknek. Kontra Ferenc novelláiban gyakran jól indulnak a dolgok, míg valami szörnyűség le nem rántja a lelket.

Ha nem is éppen a legvidámabb napjainkról szólnak ezek a nagyon is épkézláb történetek, ezeket olvasva biztosak lehetünk abban, hogy mi is élünk, van lelkünk, és vannak történeteink, és minden igaz, amit érzünk.